Szentendre lakosainak száma a XIX. század első felében kisebb ingadozásokkal 3200¬3900 között volt. Természeti csapások - tűzvész, árvíz, járvány - ebben a században is többször apasztották a lélekszámot. Már az új század beköszönte előtt (1799) óriási árvíz pusztított el sok házat a Duna mellett. Magas vízállás esetén ez még többször előfordult. A legnagyobb pusztítást a másutt is nagy rombolással járó 1838-as árvíz okozta. Szentendrén a lakóházak harmada omlott össze (177 db.), vagy sérült meg (112 db.). Elpusztult az állatállomány jelentős része, és tönkrementek az utak, ami az épületek helyreállítását hátráltatta. Néhány év múlva sáskajárás (1847-ben), majd kolera pusztított a városban. A nehézségek ellenére, néhány évvel a katasztrófák után, a lakosoknak köszönhetően a város mindig talpra állt, és egy-két év elteltével a létszám a korábbi szintre emelkedett. A sorozatos árvizek miatt a házakat zömmel kőből építették, így amikor az 1876. február 23-án Szentendrét elöntő jeges ár miatt 180 ház került ideiglenesen vízbe, csak néhány omlott össze, a többi kibírta az áradást.
A XVIII. század közepétől a szerbek aránya fokozatosan csökkent, a magyar és német lakosságé pedig nőtt. Ezzel egy időben csökkent a szerbek súlya a város vezetésében, és a XVIII. század végétől kezdve a városi bírók, évenként váltva egymást a katolikus és a görögkeleti vallásúak közül kerültek ki. A tanácsosok választásánál is hasonló megosztás volt érvényben. A folyamat folytatódott a XIX. században, és 1815-ben az egyházi anyakönyvek tanúsága szerint a lakosság 57%-a volt katolikus a 42% görögkeletivel szemben. Húsz évvel később már 63% katolikus és 33% görögkeleti volt a városban 1-2% más vallású (evangélikus, református, zsidó) mellett. Az evangélikus vallásúak nagyobb részt betelepült szlovákok voltak, akik közül sokan szőlőművelő idénymunkásként kerültek tavasz körül Abaúj és Sáros vármegyékből Szentendrére, ahol az őszi szüret végéig művelték a szőlőt. Ősszel nem mindegyik család szekerezett vissza, mindig voltak, akik letelepedtek itt a biztos megélhetés miatt. A kezdeti éles vallási elkülönülés mellett a különböző nemzetiséghez tartozó városlakók között egyre erősödő kapcsolatfelvétel volt megfigyelhető. Közeledtek egymáshoz szokásaikban, ruházkodásban, általában az élet számos területén.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt viszonylagos nyugalom volt Szentendrén. A megye rendelkezésének megfelelően megszervezték a nemzetőrséget, és a város 308 főt állított ki. Követeik is megjelentek az országgyűlésben, de a lakosok nem vettek részt tevőlegesen a szabadságharcban, ami a szerbektől, akik korábban többször tanújelét adták császárhűségüknek nem is volt elvárható. Viszont nyíltan az osztrákok mellé sem álltak, bár a városban és a közelben állomásozó osztrák csapatok élelemmel, takarmánnyal, szálláshellyel és ruházattal való ellátásában részt vettek. Az is igaz, hogy ezt nem mindig jószántukból tették, hanem parancsra. Magyar érzelmű szentendreiek viszont az osztrákok elől bujkáló, menekülni kényszerült honvédtiszteket bujtatták itt a bukás után.
A szabadságharcot követő években Szentendrén a lakosság etnikai összetétele megváltozott. Tulajdonképpen a már korábban elindult folyamatok gyorsultak fel. A szerb lakosság aránya tovább csökkent, a német és a magyar pedig nőtt.
1850-ben 3500 körül volt a népesség, ami húsz év múlva megközelítette a 4700 főt. Közülük csak negyede volt görögkeleti vallású, miközben a katolikusok aránya elérte a kétharmadot. A szentendrei szerbek egy része, valószínűleg a szegényebbek Izbégen telepedett le. Ott ugyanis nem csökkent, inkább nőtt a görögkeletiek aránya. Az 1881-ben - ekkor kissé csökkent a lakosság - végrehajtott országos népszámlálás 4229 lakost írt össze Szentendrén, akik közül 3022 (71,46%) római katolikus, 741 (17,52%) görögkeleti, 216 (5,11%) zsidó, 184 (4,35%) református, 61 (1,44%) evangélikus, 5 (0,12%) görög katolikus vallású volt. A nemzetiségi hovatartozást vizsgálva érdekes kép rajzolódik ki: legtöbben a németek voltak, 1244 fő (29,42%), utánuk a szlovákok következtek, 1051 fő (24,85%). Csak a harmadik helyen voltak a magyarok 995 fővel (23,53%). A szerbek száma tovább csökkent, már csak 743-man maradtak (17,57%). Rajtuk kívül elenyésző számban egyéb nemzetiségűek is éltek a városban.
Ezt követően alig változott a lélekszám. 1890-ben 4260 ember lakott Szentendrén, tehát közel annyi, mint egy évtizeddel korábban. A házak száma még csökkent is 1881-hez képest (826-ről 765-re).A nemzetiségi állapotokról az mondható el, hogy a szerbek aránya 20% alatt maradt, miközben a magyar lakosság száma megelőzte a szlovákot, és másfél százalékra megközelítette a németeket (magyar 1124 fő = 26,38%).
A szerb etnikum létszámbeli visszaesése ellenére továbbra is Szentendre maradt a magyarországi szerbség kulturális központja. A XVIII. századbeli iskola épülete adott helyet 1812-ben az első magyarországi szerb tanítóképzőnek, amit néhány év múlva Zomborba helyeztek át. A szerbek gimnáziumot is működtettek itt néhány évig, s ennek volt hallgatója egyik neves írójuk Ignatovity Jakov. Ő itt született 1824¬ben, szerb létére a szabadságharc alatt szimpatizált a magyarokkal, s műveiben többször megemlékezett szülőhelyéről. “Szerb rapszódia” című művében Szentendre
XIX. századi társadalmáról fest valós képet. A szerb gimnázium tanára volt néhány évig Vuics Joakimé (1772-1847), a szerb színjátszás egyik létrehozója. 
A lakosság nemzetiségét érintő, fokozatosan végbemenő változások során a szerbeket magyarok és németek váltották fel, de ez Szentendre társadalmának szerkezetén nem sokat változtatott. A vezető posztokon a korábban meggazdagodott családok osztoztak. A korábbi városszerkezet sem változott jelentősen, és a földrajzi viszonyokat figyelembe véve nem is igen változhatott. A hegyek Dunához való közelsége nem tette lehetővé újabb városrészek kialakítását. Legfeljebb a környező dombokon építkezhettek, de ez meg a költségeket növelte meg. Maradtak a szűk, zegzugos utcák, a szinte egymásra épült házak.
Szentendrén a XVIII. század végére a közigazgatás nyelve a szerb helyett előbb a latin lett, majd néhány évtized múlva már magyarul intézték az ügyeket. A XIX. század első felében Szentendrén is, miként a többi magyarországi mezővárosban, illetve szabad királyi városban, szétválasztották a közigazgatási és bíráskodási ügyintézést. Ettől kezdve a városi tanács és az esküdtek külön-külön üléseztek. A városi tisztviselők és szolgák munkáját részletesen szabályozta egy 1838-ban kelt járási főszolgabírói szabályzat.
Ebben megszabták a városi alkalmazottak, tisztviselők számát és feladatát. Az alkalmazottak között volt éjjeliőr, strázsamester, városi hajdú, hegymester, hegybíró, erdőkerülő, csűrfelvigyázó, határkerülő, postás, dobos, fűtű, orvos, bába, kocsis, harangozó, téglakészítő, toronyóra-kezelő. A tanács tagjainak is megszabták a feladatát. Volt közöttük gyámgondnok, telekhivatali gondnok, céhbiztos, kamarás. A tisztviselőket és egyéb városi alkalmazottakat a város fizette. A szükséges összeget a kilenced és a tized összeszedéséből fedezték, továbbá a király haszonvételekből befolyó pénzből. Ezen kívül volt a városnak még bevétele a tulajdonában lévő téglaégetőből, mészégetőből, a halászat bérbeadásából és a városi nádasból.
Szentendre erős gazdasággal, tekintélyes jövedelemmel rendelkezett. Ez a kamarának is szemet szúrt, ezért több - sikertelen - pert indított a városi bevételek megcsapolására. 1818-ban a kisebb királyi haszonvételek visszaszerzéséért, 1840-ben pedig azért pereskedett a kamara, mint a város földesura, hogy a szentendreiek ne váltóforintban, hanem pengő forintban fizessék a szerződésükben kikötött 6000 forintnyi éves taksát. A perek - több fórumot is bejárva - évekig húzódtak, de a város sikeresen védte meg az érdekeit.
A harc a kamara és a város között az 1853-as úrbéri pátens kibocsátása után is folytatódott. Szentendre speciális helyzetéből fakadt a vita. A városi tanács úgy vélte, hogy mivel náluk nem voltak jobbágyok, ezért úrbéresek sem lehettek, tehát nekik nem kell úrbéri pert indítani a földek elosztásáért. A kamara viszont - elismerve a szentendreiek úrbéri szolgáltatások alóli mentességét, - az uradalmi erdőkről és legelőkről nem akart ingyen lemondani. Végül a tanács 60000 forintért hozzájutott a kérdéses területekhez, és 1886-ban pontot téve minden vitatott ügyre, aláírták az örökváltsági szerződést.
A XIX. században Szentendre gazdasági életében nagy változások történtek. A század elején már a szőlőtermesztés, a bortermelés volt a legfontosabb ágazat. Az 1828-as regnicoláris összeírás szerint 917 szentendrei és 181 izbégi családból 653-nak, illetve 125-nek volt kisebb nagyobb szőlőbirtoka.
Akinek csak kisebb szőlője volt, s abból nem tudott megélni, kénytelen volt a gazdagabb birtokosoknál munkát vállalni. Âltalában az 1-5 kapás szőlővel rendelkezők tartoztak ide. Az ennél nagyobb birtokosok már meg tudtak élni a termelt szőlőből. A beültetett szőlőterület nagysága az 1860-as években készített első kataszteri felmérés szerint 1808 hold volt, miközben az erdőé 2057, a szántóé csak 1254 hold. Ezen felül néhány száz hold kaszáló, legelő, nádas és beltelek tartozott az összességében 7164 holdas szentendrei határhoz.
A szántóföld tehát nem volt olyan gazdasági jelentőségű, mint a szőlő, s a rajta termesztett búza, rozs és árpa még a helyi igényeket sem elégítette ki. A szentendrei családok közül 1828-ban csak 218 rendelkezett szántóval (Izbégen 42). A korábbi évszázadhoz képest annyi változás történt, hogy a kisebb szántóföldek (egy pozsonyi mérő, tehát 600 négyszögöl alatt) eltűntek. Valószínű, hogy helyükre szőlőt telepített a tulajdonosuk. A XIX. század második felében a korábban általánosan termelt vörös bor mellett fehér borszőlőt is telepítettek, amely ugyancsak jó minőségű volt.
Az éves termés együttesen elérte a 70000 akót. Bizonyos források megemlítik, mint a legdrágább szentendrei bort, a szentendrei aszút, amelyet jól beérett és padláson szikkasztott kadarka szőlőből készítettek óbor hozzáadásával. Az 1860-as 1870-es években a gyengébb minőségű borok akója 2-3 forint, a jó minőségűeké 15-20 forint volt, az aszúért pedig az osztrák és lengyel kereskedők 60-150 forintot is megadtak. A bor szállítását megkönnyítette, hogy az 1870-es évektől napi hajójárat volt a fővárosba.
Az állattartás is visszaszorult a XIX. század elején, bár korábban sem volt jelentős a legelők szűkössége miatt. Ezért a gazdaságokban szükséges munkákhoz, szállításhoz a környékbeli falvakból hívtak fuvarosokat, igás napszámosokat. 
Bár a szőlőművelés jelentősége döntővé vált Szentendre gazdaságában, az iparosok és a kereskedők a XIX. század elején sokat megőriztek korábbi pozíciójukból. Az 1828-as országos összeírás 134 iparost vett számba, akik 30 féle ipart űztek.
Tehát a XVIII. század végi felméréshez képest nem történt nagy változás az iparosok és mesterségek számát illetően. A mestereknek még a fele sem dolgozott egész évben, mert munkájára nem volt állandó kereslet. Ilyenek voltak pl. a molnárok és a kádárok. A 134 iparos közül csak 21-nek volt segédje, a többi egyedül dolgozott. Mindez azt mutatja, hogy körükben a differenciálódás felgyorsult a XIX. század 20-as éveiben. Ezt támasztja alá az is, hogy csak 96 rendelkezett saját házzal. Munkájuk nem mindegyiknek biztosította a megélhetést, ezért jövedelmüket egyéb forrásból egészítették ki. 95 mesternek volt kisebb-nagyobb szőlőbirtoka, 34-nek szántóterülete is. A gazdagabb kézművesek több legényt foglalkoztattak, nagy szőlővel, szántóval rendelkeztek. A szegényebbek viszont rákényszerültek, hogy az iparűzés mellett a város gazdag szőlőbirtokosainál munkát vállaljanak.
Az iparosok a XIX. században is céhekbe tömörülve dolgoztak, de ezek a céhek már több ponton eltértek a korábbi évszázadban megismert társulatoktól.
A központi kormányzat többször (1805-ben, majd 1813-ban) szabályozta a céhek működését, könnyítették a mesterfelvételt, eltörölték a kötelező és nagy terhet jelentő remek-készítést, számos kiváltságukat megnyirbálták. Szentendrén ezt követően több céh számára készült új céhlevél. A kovácsok, kádárok, csizmadiák, molnárok és a vargák 1817-ben jutottak hozzá, őket a szabók követték 1821-ben, majd 1833-ban a pékek, három évvel később az asztalosok következtek. Néhány korábbi céh, mint a szűcsök, paplanosok, szappanosok, bognárok, továbbá néhány újonnan megalakulni akaró testület, mint a mészárosok, kőfaragók, ácsok, üvegesek számára sikertelen volt a kiváltságlevél megszerzésére tett kísérletük. A céhlevelek kiadásában illetékes kancellária magas összeget kért a céhalapítóktól, de nem támogatták az olyan testületek megalapítását sem, amelyben túl sokféle iparág képviselői gyűltek össze. Az így kimaradt mestereknek nem maradt más hátra, minthogy egy másik város testületébe kérték a felvételüket. A szentendreiek közül többen ezért jelentkeztek a budai és óbudai céhekbe.
A forradalom után a céhek egy ideig még tovább működhettek, míg végül az 1872. évi 8 törvény megszüntette őket. Ekkorra már hanyatlásnak indult a kézműipar Szentendrén, amit jól mutat az iparosok számában bekövetkezett nagy a visszaesés. 1875-ben 16 asztalos, 10 molnár, 9 varga, 7-7 kádár és szabó, 6 pék, 5-5 kőműves és lakatos, 4 kőfaragó, 3 kovács, 2-2 ács és bognár folytatott ipart.
Az 1860-as években még csak kevés ipari létesítmény működött a városban. Több téglaégető mellett néhány gyár (papír-, sör-, olaj-, szövő-, szerszám-, rézlemezgyár), továbbá kőbánya, néhány malom és fűrésztelep jelentette az ipart Szentendrén. Az 1865-ben létesített (izbégi) szerszámgyár még külföldről is kapott megrendeléseket. Az 1873-as gazdasági válság hatására ezek többsége befejezte a termelést. A kereskedők száma 1828-ra jelentősen csökkent, az összeírásban mindössze 26-ot jegyeztek fel. Közülük 18-nak szatócsüzlete volt. A kereskedőknek nemcsak a száma, a gazdagságuk és a városban betöltött súlyuk is csökkent.
A 26-ból 9 nem rendelkezett saját lakóházzal, bár 23-nak volt szőlőbirtoka.Érdekes és sokatmondó, hogy a felhalmozott tőkéjüket inkább fektették a biztosabb jövedelemmel kecsegtető bortermelésbe, mint az üzletük fejlesztésébe. Nem segítette a kereskedőket az sem, hogy a gazdag iparosok maguk is foglalkoztak termékeik eladásával. Az iparhoz hasonlóan a kereskedelem sem fejlődött megfelelően a polgári forradalom után. Valószínűleg itt is a tőkehiány állt a fejlődés útjába. Pedig évente háromszor volt országos vásár, hetente kétszer hetivásár és minden vasárnap piac. Ezekre nemcsak a környező települések lakói jöttek vásárolni, hanem távoli vásározók is megjelentek portékáikkal. Sok embert vonzott Szentendrére az aratást követő sertésvásár és a szüretet követő országos vásár. Bő termés esetén váci, esztergomi, budai, pesti kereskedők jöttek a jó üzlet reményében, és csizmát, kalapot, szövetet kínáltak. Ezen felül 36 üzlet működött a városban (szatócsboltok, szövetboltok, fűszerkereskedések, lisztüzletek, borkereskedések).
A kereskedőket is, de főleg a kézműveseket érintették a megyei hatóságok által már a
XVII. század közepétől kiadott árszabások, azaz limitációk. Az első Pest megyei árszabás 1659-ből való, és ebben a vármegye az iparosok munkadíját, a liszt-, kegyér- és húsárakat írta elő kötelezően. A XVIII. század folyamán még többször szabályozták kötelezően a legkülönbözőbb termékek árait, és egyben részletes előírásokat tartalmaztak a munkafolyamatokra, az áruk kidolgozására, a felhasználható alapanyagokra. A limitációk szinte valamennyi iparra és termékre tartalmaztak előírásokat. Ezek egy része kizárta az iparosok között a versenyt, így egy idő után a gazdasági fejlődés, a polgári átalakulás gátjává vált. De emellett az árak maximálása az olyan fontos közélelmezési cikkeknél, mint a hús, kenyér, liszt, nagyon hasznos volt, mert a lakosok ellátása e nélkül lehetetlen lett volna. Pest megyében, így Szentendrén is az 1781-es megyei limitáció alapján megállapított árakat alkalmazták kisebb módosításokkal a következő évszázad közepéig.
A XIX. század második felében a város vezetői előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a kereskedelem fejlődésének legfőbb gátja Szentendrén is a tőke hiánya. Ez akadályozta leginkább az ipar felfutását is. Az üzemek létesítéséhez mozgó tőkére volt szükség, de ez nem állt a vállalkozók rendelkezésére. Más városok példájából kiindulva ezért szervezték meg 1869-ben 6000 forintos tartalékalappal a helyi Takarékpénztárt. Ennek tőkéje az 1880-as években már 50000 forint volt.
Nem tudni mennyit lendített a Takarékpénztár a helyi iparon, de tény, hogy az 1885¬ös országos iparstatisztika a korábbi évekhez képest lényegesen több kézművest írt össze. Az önálló iparosok száma 208-ra emelkedett, s közöttük 17 volt a nő. A 155 segédből 7, a 14 állandó munkásból 1, a 12 napszámosból 5, a 17 tanoncból 1 szintén nő volt. A következő években tovább emelkedett az iparral foglalkozók száma, ami viszont már a szőlőt megtizedelő filoxéra miatt volt. A megélhetésüket elvesztő, szőlőművelésből élő emberek közül ugyanis sokan kényszerültek új munka után nézni, többen ezért lettek vállalkozók.
Kedvezőleg hatott az ipari életre, hogy a városi tanács számos rendelkezést, úgynevezett szabályrendeletet alkotott a különféle mesterségek gyakorlásáról. A vállalkozói élet tisztaságát, a szolgáltatások magasabb színvonalát kívánták ezzel elősegíteni. Karitatív célokat szolgált, s némiképp ellensúlyozta a gazdasági válság munkásokat sújtó hatását az 1875-ben létrehozott Âltalános Munkás Beteg- és Rokkantpénztári Fiók. Ez csekély összeg befizetése mellett a bajba jutott munkásokat segélyezte.
Időközben jelentős változás állt be a város jogi státuszában. Az 1871-es XVIII. törvény értelmében, miközben oly sok nagy múltú várost minősítettek vissza községgé az országban, Szentendre rendezett tanácsú város lett. A városvezetés legfőbb vezető szerve a közgyűlés és a tanács lett. Mindkettőn a polgármester elnökölt. A képviselőtestület 48 tagból állt, akik közül 24-et választottak, 24 pedig virilista, tehát a városban a legtöbb adót fizető polgár volt. A tanácsban helyet kapott a rendőrkapitány, a jegyző, a tanácsi osztályok (háztartási, építésügyi, katonai, pénzügyi, oktatási) vezetői és az éppen tárgyalt ügy előadója.
A város első embere a polgármester volt. Szentendrén ezt a tisztet először egy régi görög kereskedő (cincár) családból származó ember töltötte be, Dumtsa Jenő. Ő már az előző években, mint a város jómódú polgára, egyben a város bírája, kezdeményezte elmocsarasodott területek lecsapolását, hogy a szántóföldet növeljék. Dumtsa idejére esett a megegyezés a kamarával, s ő jó érzékkel és hozzáértéssel vezette a várost az átszervezés éveiben. Nem volt könnyű dolga, többször került összeütközésbe a megyével. Legnehezebb helyzetben akkor volt, amikor 1884. január legelején a borfogyasztási adó kivetésével kapcsolatban olyan nagy elégedetlenség söpört végig Szentendrén és Izbégen, hogy az újévet ünneplő tömeg rátámadt az ott portyázó csendőrökre. A zendülés több halálos áldozattal járt, s a kivizsgálás során még Dumtsa ellen is eljárást indítottak, de végül felmentették a polgármestert, akinek önzetlen, városáért mindent megtevő tevékenységét már kortársai is elismerték. A városi szegényház létrehozása érdekében éveken át még fizetésének egy részéről is lemondott. Több mint harminc évig (1903-ig) volt polgármester, s végig a jelszava - “Legyünk igazságosak!” - szerint dolgozott. Még életében utcát neveztek el róla. A polgármester mellett a város irányításában fontos feladatok jutottak a rendőrkapitányra és az árvaszékre. Ezen kívül az alábbi városi tisztviselők segítették a tanács munkáját: tiszti ügyész, mérnök, kamarás, írnok, számvevő, főorvos, alorvos, szülésznő, állatorvos, főerdész, pénztárnok, pénztári ellenőr és segéd, közgyám, árvaszéki ülnök, őrmester. A város alkalmazásában álló személyzethez tartozott még hegybíró, hegymester, csősz, poroszló, erdőkerülő, éjjeliőr, kéményseprő, fűtő, kikiáltó, harangozó. Izbégnek ezután is külön bírója és kisbírója volt.
A szabályrendelet később még módosult. A szakosztályok megszűntek, viszont állandó bizottságot hoztak létre a gazdálkodással kapcsolatos feladatokra, a tanácsosok feladatait pedig átszervezték. 
A XIX. század Szentendre gazdasági életében a szőlő teljes térhódítását hozta, s ennek nyomán visszaszorultak az egyéb gazdasági ágak. Az előző évszázadban a város jólétét megalapozó és azt hosszú időn keresztül biztosító kereskedelmi tevékenység és iparűzés visszaszorult, hanyatlott.
A szántóföldi termelés és az állattenyésztés az ismert természeti viszonyok, a szűkös földterület miatt nem lehetett jelentős. A szőlőtermesztés végül is eltartotta egy évszázadon keresztül Szentendrét. A gazdag polgárok vagyonukat szőlőterületek vásárlásával növelték, a szegény városi lakosok számára pedig állandó munkalehetőséget, tehát megélhetést biztosított a szőlő. Mindennek néhány év alatt véget vetett az 1880-as években az egész országon végigpusztító járvány, a filoxéra. Szentendre szőlőkultúrára alapozott gazdasági élete gyakorlatilag összeomlott. 
A kormány minden lehetőt megtett, hogy a betegség terjedését megállítsa. Országos filoxérabizottságot hoztak létre, amely több intézkedéssel próbálta a járványt megfékezni, a bajbajutott gazdákat megsegíteni. Adóelengedést, új növények telepítéséhez támogatást nyújtottak, rendőrök, pandúrok bevonásával kordont húztak a fertőzött területek köré. Az egész országban óriási területeken irtották ki a szőlőt, s helyükre ellenálló fajtákat ültettek.
Szentendrén is megpróbálkoztak az újratelepítéssel, de az itteni talaj kötöttsége miatt ez nem járt eredménnyel. A filoxéra minden intézkedés ellenére tovább pusztított. 1895-re az egy évtizeddel korábbi 2207 hold szőlőből mindössze 80 hold maradt. A gazdák a kiirtott szőlők helyére gyümölcsfákat ültettek, vagy legelőként hasznosították. Ez lényegesen kevesebb jövedelmet hozott, továbbá munkaerő sem kellett már annyi, mint régen a nagyon munkaigényes szőlőművelésnél. Viszont megugrott az állattenyésztés és a gyümölcstermesztés. Néhány év alatt a sokszorosára nőtt az állatállomány, különösen a ló, a szarvasmarha, a sertés és a baromfitenyésztés emelkedett. A gyümölcsfák közül főleg cseresznyét, meggyet, szilvát, mandulát és kajszit ültettek. Az egres is jól érezte magát a lankás domboldalon, még külföldre is szállítottak belőle. 1895-ben már 25000 gyümölcsfa volt a szőlők helyén. Megyei segítséggel 1891-ben megpróbálkoztak újra a szőlőtelepítéssel, de kevés sikert értek el.
A felszabaduló szőlőmunkások a környező településeken sem kaptak munkát, ezért tömegesen indultak a fővárosi gyárakba dolgozni. Szerencsére ebben az időben épült ki Szentendre és Budapest között a vasúti közlekedés. Az 1887-ben megépült helyiérdekű gőzvasút közelebb hozta a fővárost. Addig csak társaskocsival lehetett Budát elérni, amely hetente kétszer közlekedet, ha az idő is engedte. A vasútvonalat 1913-ban villamosították. Javította a főváros felé a közlekedést az 1907 óta üzemben lévő menetrendszerű gőzhajójárat. A jobb közlekedés nem csak a szentendreieknek volt kedvező. Egyre több budapesti fedezte fel ezt a szép fekvésű, nyugodt pihenést kínáló kisvárost magának, és vásárolt itt telket, nyaralót. A szerényebb jövedelműek mellett jobb módú, vagyonosabb emberek is építtettek házat, villát maguknak, elsősorban Pismányban, Szentendre üdülőnegyedében.
A pilisi, szentendrei és visegrádi hegyekbe, erdőkbe induló budapesti kirándulóknak is erre vezetett az útja. Mindez elindított a századfordulón egy újabb betelepedési hullámot Szentendrére. 1887-ben a városi tanács a város kötelékébe való felvétel szabályozására rendeletet adott ki, és a sajtó útján is tájékoztatta a kiránduló budapestieket a város életéről.
Bár a XIX. század végén a szőlő-monokultúrára alapozott gazdaság összeomlott, a város fejlődését ez csak időlegesen vetette vissza. A szentendreiek alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, a lehetőségeiket jól használták ki. Ezt az új lehetőséget pedig Budapest vonzáskörzetébe kerülés biztosította. A tömegközlekedés kiépülésével biztos piac került elérhető közelségbe a szentendrei termények számára, továbbá biztos megélhetést nyújtottak a budapesti gyárakba ingázó szentendreieknek. Az idegenforgalom, a XX. század elejének polgári fejlődéséhez hozzátartozó turizmus beindulása Szentendrét kedvelt kirándulóhellyé változtatta. Ezért érdemes volt a vendéglátóipart fejleszteni, korszerűsíteni. Ezek együttes hatása megfelelő alapot biztosított a városnak arra, hogy a polgári átalakulás feltételeinek megfeleljen. Szentendre úgy lépett be a XX. századba, hogy addigra a városban már pezsgő szellemi élet folyt.Helyi újságok jelentek meg, felekezeti és ismétlő iskolák működtek a városban, Casinó és számos polgári egyesület, illetve egylet (tűzoltó-, temetkezési, vöröskeresztes, munkás, sport, városfejlesztő, dal-, népnevelési, önsegélyező és fogyasztási egylet), asztaltársaság, gazdakör, ének-és olvasókör, társaskör létrehozására is sor került.