Bár az állattartás és a földművelés a XVIII. század folyamán egyre nagyobb szerephez jutott Szentendrén a megélhetés szempontjából, de meghatározó gazdasági ággá az ipar és a kereskedelem mellett nem válhattak. A sovány legelők miatt inkább a kecske- és juhtenyésztés fejlődött a szarvasmarhatartás rovására. A szántóföldi termelés sem biztosította a lakosság megélhetését, inkább a szőlőtermelésre tértek át, ami kifizetődőbb volt a szűk határban. A dombos vidék egyébként is kedvezett a szőlőkultúrának, ezen felül a központi kormányzat több éves adókedvezménye, amit a telepítőknek ígértek, elérte a célját.
A Zichyek is támogatták a szőlőművelést, amiben jobbára a szerbek és a dalmátok jeleskedtek, bár egyre nagyobb számban találunk közöttük magyarokat is. A XVIII¬
XIX. században a korabeli térképek tanúsága szerint a Szentendre környéki dűlők mindegyikén termeltek szőlőt, s az ebből nyert bor a helyi kereskedők jól kiépített külföldi kapcsolatai révén eljutott a környező országokba.
Hatalmas pincéket vájtak a házak alatt, s ezekben tárolták, érlelték a bort. A XVIII. század végére Szentendre és környéke a Buda vidéki szőlőültetvények mellett Pest-Pilis-Solt vármegye legjelentősebb bortermelő helye lett.
A XVIII. század elején, már az 1715-ös, majd az 1720-as összeírásban is megjelent a szőlő, mint vagyontárgy, de igazán fontos jövedelemforrássá ezt követően vált. Az 1728-as regnicoláris összeírás szerint már 2158 akó jó minőségű bor, többnyire vörösbor termett a szentendrei határban. Az 1728-as termés 2594,5 kapás szőlőből (egy kapás szőlő=94 négyszögöl) származott. A szőlőtermesztés gyors növekedését jelzi, hogy 1744-ben már közel nyolcszorosára emelkedett az előállított bor mennyisége, és elérte a 16650 akót. A század végére tovább emelkedett a szőlőterület nagysága (1772-ben, az úrbári összeírásban 10970 kapás szőlő volt Szentendrén, 518 Izbégen), és ezzel arányosan a bortermelés is, amely 1787-ben 34895 akó volt. Eközben a szőlőbirtokok nagyságában, a szőlőtulajdonosok számában érdekes változás következett be.
A lakosok többsége úgy Szentendrén, mint Izbégen mindig rendelkezett kisebb nagyobb szőlővel, amelyet vagy maga, vagy napszámosok alkalmazásával művelt meg. Egy 1741-es összeírás Szentendrén 542 családból 429-nél jelez szőlőbirtokot, az Izbégen lakó 44 családból pedig 34 rendelkezett vele. A termés ekkor Szentendrén 12162, Izbégen 394 akó volt. Ezzel szemben 1787-ben a szőlők összeírásánál Szentendrén 305, Izbégen 19 birtokost tüntettek fel. A kistermelők száma csökkent, az örökösödések miatt fölaprózódott birtokokat a gazdagabb családok felvásárolták. Természetesen ezek nem egy tagban lévő birtokok voltak, hanem egy-egy birtokos sok kis szőlővel rendelkezett a várost övező dombokon.
A szentendrei szőlők tulajdonosai között más helységbeli lakosok is voltak. 1770-ben 18 nem szentendrei családnak volt közepes nagyságú (5-20 kapás) szőlőbirtoka a határban. A módosabb szentendreiek és izbégiek is vásároltak a környező településeken (Pomázon, Pócsmegyeren), tehát elérhető közelségben szőlőket.
Az amúgy is szűkös szántóföldek nagyságát a szőlő mellett tovább csökkentette a
XVIII. században, ha nem is a szőlőkultúra mértékében, a kertgazdálkodás elterjedése. Káposztát, répát, hagymát, dinnyét, uborkát, babot, kukoricát termeltek a szentendreiek saját használatra és a helyi piacon történő eladásra.
Mindamellett a XVIII. század elején Szentendre gazdaságában a kézműipar és a kereskedelem volt az igazán jelentős, és ez a helyzet csak a szőlőkultúra fejlődésével módosult a század második felében. Egy összeírásból tudjuk, hogy a városban az alábbi iparágak képviselői dolgoztak már 1703-ban. A textiliparban kalaposok, szőnyegkészítők, szabók, tógaszűcsök, zubbonykészítők; a bőriparban csizmadiák, tobakosok (tímárok), kordovánosok, szűcsök, nyergesek; a faiparban asztalosok, ácsok, favágók, kárpitosok, pintérek, kádárok; a fémiparban kovácsok, aranyművesek. Rajtuk kívül voltak még molnárok, festők, szappanosok, pipakészítők, hajósok stb. A lakosok közül 1703-ban 189 iparos családfőt írtak össze. Az 1715-ös összeírásban 18 féle ipari foglalkozásra utaló bejegyzés található, amelyek hasonlók a korábban említettekhez.
Nemcsak a helyiek szükségletét elégítették ki, jutott termékeikből a környező falvak (Pomáz, Pócsmegyer, Csobánka, Visegrád, Dunabogdány, Tahitótfalu, Pilisszentlászló) lakosainak és a kereskedelem jóvoltából a távolabbi piacokra is. Bár az iparosok száma a szőlőtermelés növekedésével csökkent, főleg a kevésbé jövedelmező iparágakban, néhány ágazatra azonban kedvező hatással volt a szőlőkultúra térhódítása. Ilyenek voltak a kádárok, akik a hordókat, vedreket, dézsákat készítették, továbbá a bognárok, akik a szőlőművelésnél is alkalmazott eszközöket (szerszámnyelek, szekerek, talicskák stb.) gyártották. A kovácsok is részesültek a fejlődésből, mivel ők a lovak patkolásán kívül a mezőgazdasági eszközök, szekerek vasalását, javítását végezték.
A kézművesek befolyása a városban mindig jelentős volt. A török kiűzését, majd a
XVII. századvégi letelepedést követően egymás után alakultak meg a céhek Szentendrén. A céhek egész országban megfigyelhető újjászervezése a betelepülő szerbek jóvoltából itt már a XVII. század végén megkezdődött.
A céhek nagyon különböztek egymástól. Volt, amelyik az uralkodótól kért és kapott céhlevelet, míg mások egy másik település céhének artikulusait másolták le, ezzel elismerve annak felettes voltát. Âltalában tíz mester elég volt egy céh megalakításához, bár ez nem volt pontosan meghatározva. A szentendrei mesterek nemzetiségi elkülönülését elősegítették a céhek, mert a szerbek, magyarok, majd a később betelepülő németek külön-külön hoztak létre szervezeteket.  
A legkülönbözőbb szövegű és formájú céhlevelek egységes formában történő megújítására 1761-ben került sor. Ekkor a helytartótanács (1724-től a céhek felügyeleti szerve) a megyék által begyűjttette a kiváltságleveleket, és vissza már egy egységes szövegezésűt küldtek.
Szentendrén elsőként a csizmadiák (1697-ben) alapítottak céhet, úgy, hogy átvették az egy évvel korábban alakult budai csizmadia céh artikulusát. Ezt 1730-ban megerősíttették, majd Mária Teréziától újat kaptak 1779-ben.
A következő céh, a juh- és kecskebőrök kikészítését végző tobakosoké (tímároké) 1698-ban jött létre, majd őket a szűcsök (1700) követték, akik szintén budai mesterektől (szerbektől) vették át a céhlevelet, amit Mária Terézia 1778-ban erősítette meg.
A paplan- és zubbonykészítők 1702-ben következtek. Nekik is budai kiváltságlevelük volt, s annak megerősítését 1730-ban kérték III. Károlytól. A szabók szintén budai mintát választottak 1708-ban, s csak 1780-ban kaptak új céhlevelet az uralkodótól. A testületben szerb vezetés volt, de a kis létszám miatt katolikus mesterek (magyarok, németek) is beléphettek.
A XVIII. század elején még a szappanfőzők (1715-ben) tömörültek céhbe. Ezt követően csak a század közepétől szerveződtek újabb céhek (vargák, kovácsok, lakatosok, kerékgyártók, aranyművesek, kalaposok, kádárok, pintérek, bognárok stb.), s ezekben már megszűnőben volt a szerbek túlsúlya. Ezzel szemben egyre jelentősebb szerephez jutottak a magyarok mellett a német iparosok.
A század végén a céhen kívüli iparosok megjelenése és mesterfelvételi kérelme okozott vitát a városban, mert a céhek kiváltságaikat védve harcoltak ellenük. Ezek a viták legtöbbször a városi tanács elé kerültek, s ott nyertek megoldást. Olyan mesterek kerültek ekkor a városba, akik máshol sajátították el a mesterséget, képzettek és jól felszereltek voltak, s olyan ipart űztek, amely addig nem volt a városban. A hagyományos iparok mellett ekkor jelentek meg az olyan ritkább foglalkozások, mint a mézeskalácsos, cukrász, gombkötő. Olyan mesterek is működtek Szentendrén, akik nem tartoztak céhhez, mint pl. ácsok, borbélyok. Nekik a város adta meg a mesterjogot.  
Egy 1791-ben készült városi összeírásban 131 iparost írtak össze Szentendrén, akik 28 féle ipart űztek a következő megosztásban: 26 szabó, 21 kádár, 10-10 kőműves, kordovános, csizmadia, 8 molnár, 6 varga, 4-4 borbély, szűcs, 3-3 bognár, kalapos, szőnyegkészítő, 2-2 pék, lakatos, ács, takács, gombkötő, szappanos, 1-1 mézeskalácsos, aranyműves, mészáros, tükörkészítő, kovács, kesztyűs, fazekas, hajós, papírkészítő, üveges.
A kézműipar mellett a kereskedelem volt az a gazdasági ág, amely megalapozta a város és polgárai jólétét a XVIII. században. Vezető képviselői tekintélyes jövedelemre tettek szert, helyet kaptak a városi tanácsban, szép kőházakat építtettek maguknak a város főterén, kiváltságos cégeket alapíthattak. A híres “Szerb Privilégiális Kereskedő Társaság” már a működése megkezdése után nem sokkal (1698-ban) királyi szabadalomhoz jutott. Jelvényük egy olyan kompozíció, amelyben a kettős kereszt a görögkeleti vallást, a 4-es számjegy a 4%-os kereskedői hasznot, a horgony pedig a kereskedelemben fontos hajózást jelképezi. Ismertebb kereskedői voltak a városnak a Pleviczky, Lovcsánszky, Popovits, Lepojkovits, Sinkovits, Margaritovits, Pavlovits és a Zuczay családok tagjai. 1728-ban 15 kereskedő élt Szentendrén, s számuk a század folyamán, nem utolsó sorban a konkurrencia elleni védekezésük miatt nem nőtt. 1783-ban is csak 14 kereskedőt tartottak számon.
A szentendrei szerb és görög kereskedők (ez utóbbiak a cincárok) Szentendre kedvező földrajzi fekvését, a dunai átkelőt és a folyami hajóutat kihasználva jó érzékkel adták-vették a kézműipari termékeket, s az egyre nagyobb mennyiségben termelt bort. A kereskedelem elsősorban hajóval történt. Az utak állapota miatt ez volt a biztonságosabb. A szerb kereskedők már a török időkben is rendszeresen szállítottak árut a Dunán, és egészen Törökországig eljutottak. Az osztrák kereskedők legfeljebb Vácig hajóztak le, a Délvidék felé a folyami kapcsolatot a rácok, továbbá a Szentendrére települt görögök tartották fenn. A szentendrei piacon a szentendrei iparosok termékei és a környék terményei mellett jelen voltak a nyugati termékek, a posztók, vásznak, szerszámok, gyapjúáruk és a keleti fűszerek, kelmék, selymek.
A gazdagabb kereskedőknek saját hajójuk volt, mások komoly összeget voltak kénytelenek fizetni a szállítóknak. Szárazföldi szállításra azonban a módosabbak sem rendelkeztek megfelelő eszközzel, azt maguk is rendszerint fogadott kocsisokkal végeztették. Az Alföld irányába szekéren jutott el a szentendrei bor és pálinka.  
Szentendrén a már említett nagykereskedőkön kívül számos kiskereskedő árulta a portékáját. A század végén, 1792-ben, 22 szatócsüzletet írtak össze a városban. Az árukészletükben az alábbi termékeket jegyezték fel: mazsola, cukor, sáfrány, gyömbér, bors, kávé, szegfűszeg, gersli, tea, rizs, fahéj, cérna, pántlika, szeg, fúró, drót, tű, kés, keményítő, olaj, timsó, hajpor, spanyolviasz, gyertya, papír, fésű, tükör. Ez a bő áruválaszték azt mutatja, hogy nagyon pezsgő élet folyt a XVIII. századi Szentendrén, amit a vendéglők nagy száma is bizonyít. 1787-ben 45 vendéglő működött a városban, amely közül 5 volt első, 12 másod- és 28 harmadosztályú. A kereskedelemben felhalmozódott vagyonból jutott szőlővásárlásra, emeletes lakó- és üzletházak építésére. A ránk maradt hagyatéki leltárakból következtethetünk a családok anyagi helyzetére, lakásaik berendezésére, ruházatukra. A háztartások felszereléséből az a kép rajzolódik ki, hogy a lakosok magukkal hozták szokásaikat előző hazájukból, megőrizték a hagyományaikat. Ez jó ideig nehezítette is a különböző nemzetiségűek között a kapcsolatfelvételt, és csak az erős kölcsönhatásnak volt köszönhető, hogy végül az ellentétek tompultak.
De nem csak a városlakók, hanem maga a város is gazdagodott. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a XVIII. század vége felé már ingyenes volt a kórházi ápolás, az orvos, a bába, a kéményseprés. A városi alkalmazottaknak előírták, hogy főleg a szegényebb városlakók ellátásával foglalkozzanak. Sok pénzébe került a városnak a kórház és egyéb városi épületek fenntartása, az utak karbantartása. A század közepétől folyt iskolai oktatás a városban, de küldtek diákokat a város pénzén külföldre is tanulni.
A szentendreiek gazdagodását mutatja, hogy a fatemplomok helyett kőtemplomokat építettek, és e században épült meg a tanácsháza, a püspöki palota és 1793-ban az iskola is. Mindegyiket azóta többször átépítették, bővítették. A város szerkezete ekkor nyerte el azt a formáját, amely azóta sem sokat változott.
A népesség alakulására is befolyással volt a gazdasági fejlődés, így az a XVII. század végétől egyenletesen nőtt. Mint láttuk az 1696-os összeírás 985 házzal rendelkező és 468 háznélküli családdal számolt.
A gyermekek, magánosok figyelembe vételével mintegy 6000 főben állapítható meg Szentendre akkori lakossága. A XVIII. század elején a szerbek egy része visszament korábbi lakhelyére, vagy tovább vándorolt. A századvégi összeírások (1778, 1786, 1791) és az első népszámlálás (1784) adataiból arra lehet következtetni, hogy Szentendre lakosainak a létszáma a XVIII. század végén kb. 3800-4000, Izbégé kb. 700 lehetett. Ez a szám nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a század folyamán számos esemény hátráltatta a békés fejlődést. Kezdődött a század elején a kuruc háborúval, majd több súlyos járvány vetette vissza a lélekszám növekedését. A legsúlyosabb pestisjárvány elmúltakor a szerb kereskedő társaság hálából (1763-ban) a város főterén egy emlékkeresztet emeltetett, amit Pestis-keresztnek, illetve Kalmárkeresztnek is neveztek. Ezen kívül természeti csapások, árvizek, tűzesetek nehezítették a lakosok életét. A fentiek ellenére Szentendre életében korábban soha nem tapasztalt fejlődés következett be, és a török kiűzése idején még lakatlan, elpusztult település egy évszázad alatt nyüzsgő életű, gazdag, virágzó várossá vált. Jogos az a megállapítás, hogy a XVIII. században a város virágkorát élte.