Szentendre ideális helyen fekszik a Duna jobb partján. A környező erdős dombok, hegyek, a füves rétek ősidők óta kedveztek az emberi megtelepedésnek. Az ősember számára adott volt a lehetőség kezdetben a gyűjtögető, vadászó, halászó életmódhoz,később pedig a földműveléshez és állattenyésztéshez. Ezen felül a Duna mellett fontos közlekedési útvonalak húzódtak. Mindennek együttesen köszönhető, hogy Szentendre környéke már a régibb kőkorszak, a paleolitikum óta az ember számára állandó lakóhely volt. Erről tanúskodik számos kőszerszámokból és állatcsontokból álló égészeti lelet, amelyeket a környező barlangokban találtak. A régészek a Pilisszántói-kőfülkében és a Mackó-barlangban (Kis-Kevély-hegy) lelték meg az ősember 15-25 ezer évvel ezelőtti nyomait.
Az újabb kőkorszakból, a neolitikumból ugyancsak sok lelet maradt az utókorra. A Dera-patak torkolatánál, amely Szentendrétől délre található, olyan leletek kerültek elő, amelyek folyamatos emberi településről tanúskodnak.
A kőkorszakot egymás után követő fémkorszakok, a réz-, a bronz-, majd a vaskorszak régészeti emlékei már komoly települések meglétére utalnak. A rézkorszak (i.e. 2400-1900) idején az emberek már földművelésből,állattenyésztésből
éltek. A régészek két település nyomait találták meg a hozzájuk tartozó temetőkkel együtt a Dera-patak befolyásánál. A Bükkös patak mellől is került elő rézkori sír.
Szentendrétől délre hatalmas, több száz sírt tartalmazó temetőt tártak fel ebből a korszakból. Az itt élt emberek halottaikat hamvasztásos, illetve zsugorított temetést alkalmazva helyezték a sírba, és ellátták őket a túlvilági élethez szükségesnek vélt tárgyakkal. A feltárás során edények, fegyverek, ékszerek kerültek napvilágra.
A bronzkor (i.e. 1900-1000) embere Szentendre környékén ugyanott élt, ahol korábban rézkori elődje. Az ugyancsak a Dera-patak torkolatánál fellelt telepük és temetőjük a folytonosságot jelenti. E korra jellemző az állandó lakóhelyek kialakulása, ahol az állattenyésztés és földművelés mellett fejlett fémművesség jellemezte őket.
A bronzkor végén, a korai vaskorszak elején (i.e. 1000 körül) a telepeken tovább folyt az élet, amit az a nagy számú régészeti lelet (többnyire agyagedény) bizonyít, amelyet a Dera-patak torkolatában és a HÉV végállomásnál végzett földmunkák során találtak. Vaskoriak azok a sírok is, amelyeket a szemközti Szentendrei-sziget városhoz közeli nyugati oldalán találtak. Ezekből a hamvasztásos sírokból ugyancsak gazdag leletanyag került felszínre.
A vaskor embere az ellenséges törzsek közötti gyakori háborúskodások miatt már erődök, várak építését tartotta szükségesnek. Egy ilyen erődítmény nyomai maradtak meg Szentendre határában, a Kő-hegyen.
Az időszámításunk előtti első évezredben a környéken az illírek, később a szkíták, végül i.e. 350-300 körül a kelták telepedtek le. A kelták fejlett földművelést honosítottak meg, mezőgazdasági eszközeik között már ott szerepelt a vasból készült eke. A Duna-part közelében lelt földbe vájt lakógödreikből őrlőkő, agyagedény darabok, állati csontok kerültek elő.
Az időszámításunkat megelőző évszázadban egy újabb nép, egy kelta műveltséget felvett illír törzs, az eraviscusok találták letelepedésre alkalmasnak a mai Szentendre területét. Időszámításunk kezdetén, amikor a rómaiak elérték lakóhelyüket, az eraviscusok nem menekültek el, hanem a római uralom alatt is itt maradtak. Átvették a rómaiak írását, szokásait, eltanulták mesterségeiket. Ezt bizonyítják azok az eraviscus sírkövek, szobrok, feliratok, amelyek információval szolgálnak az utókor számára a kelták ruhaviseletéről, vallásáról, foglalkozásáról.